A napokban kijött ez a hír. Hogy az Aranymosás Irodalmi Válogató nincs többé.
Én meg kiborultam. Csúnyán. Olyan szédülős, napokig idegbajos módon.
Na de kezdjük az elején. 2014-et írunk, akkoriban kezdtem el tudatosan foglalkozni az írással. Teljesen ledöbbentem, hogy egyrészt ezt lehet tanulni, másrészt hogy egyszerű földi halandónak is van esélye megjelenni, hogy konkrétan az én regényemet lehessen megvenni a könyvesboltokban. Hogy azok a sztorik, amik az én fejemben vannak, nem kell, hogy csak az enyémek legyenek, hanem valóban el tudnak jutni az emberekhez. Random idegenekhez. Őrület!
Aztán elkezdtem tanulni. Aztán megmutattam másoknak, amiket írok (2017-ben járunk), és döbbenet, hogy mit kaptam vissza, már a kezdeti próbálkozásaimért is. Láttam a hiányosságaimat is, de azt is, hogy ebben tényleg van valami. Emberek várják az írásaimat, beszarás...
Szóval, mint az elmúlt években oly sokan, én is elkezdtem vadul írósulizni (2020), és becéloztam A Mosást. Eltökéltem, hogy annyira jó leszek, hogy csont nélkül a megjelenésig menetelek. Évek óta így nézett ki a fejemben az íróvá válás, hogy tanulás, írás, Mosás, megjelenés, még több írás. Meg se fordult a fejemben semmi más.