RIP Aranymosás (2011-2023)

A napokban kijött ez a hír. Hogy az Aranymosás Irodalmi Válogató nincs többé. 

Én meg kiborultam. Csúnyán. Olyan szédülős, napokig idegbajos módon. 

Na de kezdjük az elején. 2014-et írunk, akkoriban kezdtem el tudatosan foglalkozni az írással. Teljesen ledöbbentem, hogy egyrészt ezt lehet tanulni, másrészt hogy egyszerű földi halandónak is van esélye megjelenni, hogy konkrétan az én regényemet lehessen megvenni a könyvesboltokban. Hogy azok a sztorik, amik az én fejemben vannak, nem kell, hogy csak az enyémek legyenek, hanem valóban el tudnak jutni az emberekhez. Random idegenekhez. Őrület!

Aztán elkezdtem tanulni. Aztán megmutattam másoknak, amiket írok (2017-ben járunk), és döbbenet, hogy mit kaptam vissza, már a kezdeti próbálkozásaimért is. Láttam a hiányosságaimat is, de azt is, hogy ebben tényleg van valami. Emberek várják az írásaimat, beszarás... 

Szóval, mint az elmúlt években oly sokan, én is elkezdtem vadul írósulizni (2020), és becéloztam A Mosást. Eltökéltem, hogy annyira jó leszek, hogy csont nélkül a megjelenésig menetelek. Évek óta így nézett ki a fejemben az íróvá válás, hogy tanulás, írás, Mosás, megjelenés, még több írás. Meg se fordult a fejemben semmi más. 

Most meg hopp, nincs Aranymosás. (2023)

Én meg pislogok, valahol az út felénél, kezemben a terveimmel, és hiába nézek előre, már nem látok semmit. 

Eddig mindig arról beszéltünk, hogy amikor megjelenik a regényünk, akkor mi lesz. Most arról, hogy ha megjelenik a regényünk. Mert a világ már nem vár már tárt karokkal, hogy gyere, mutasd meg, hogy szuper vagy. Eddig se volt egyszerű eljutni a kiadásig, de most kifejezetten rohadt nehéznek tűnik. Nincs már egyenes út, csak kibaszott tüskés bozót, amin egy szál vajazókéssel kéne átverekedni magunkat. És ki tudja, mi vár a túloldalon. 

Tudom, ez nem a világ vége, már az összes pozitív gondolatot megkaptam és előástam; előbb-utóbb be is érik majd. De ezen most akkor is át kell mennem, hogy hirtelen újra kell tervezni az írói karrieremet, és elengedni valamit, amit evidensnek vettem, mert amióta író akarok lenni, létezett. Mit létezett; csábított...! Mert az Aranymosás egy fényes, tárt kapu volt a megjelenés felé. 

Ami most bezárult. 

De ezzel nincs vége. Mert bennünk, írókban is kaput nyitott. Mindenkiben, aki valaha nevezett vagy akart nevezni. Egy olyan kaput, amin beengedtük azt a gondolatot, hogy valóban lehetünk írók, és ezt már senki nem veheti el tőlünk. Egy generációnyi író elhiszi, hogy sikerülhet. És olvasók ezrei tudják, hogy a magyar írók jók, mert látták. Mert volt egy Mosás, ahonnan felemelkedett egy talicskányi író, akit beengedtek az olvasók. Azt a kaput is az Aranymosás nyitotta ki. 

Nem csak egy regénypályázat volt, és nem múlik el nyom nélkül. 

Én pedig, ha befejeztem az önsajnálatot, szépen felszívom magam, hogy oké, akkor a nehezebb úton csináljuk. Vajazókéssel, át a bozóton. A többiekkel, akiket az Aranymosás, az íróiskola, az írótábor adott. Mert már láttuk, hogy lehetséges. 

Köszönöm Varga Beának és a Könyvmolyképző Kiadónak, akik nélkül egy álommal kevesebb lennék <3