Jó, az utóbbi időben ez főleg Herendi Gábor filmjeit jelenti, de a régebbiek közül is remekül szórakoztam a Hippolyton (az Eperjes-Koltai-féle verzión), a Miniszter félrelépen, szóval alapvetően én azért pozitívan állok a témához. (Az Üvegtigris-stílushoz nem, az olyan jellegű filmeket képtelen vagyok végigülni.)
Na és akkor jött ez, a Pappa Pia, egy magyar romantikus vígjáték musical, vagy mi a fene akart lenni.
És itt kezdődtek a problémáim: nem derült ki, hogy elsősorban melyik akart lenni. Talán vígjáték, és ha igen, akkor tulajdonképpen lehet sikeresnek nevezni a projektet, mert hogy vicces volt, ahhoz nem fér kétség. Nem röhögtem halálta magam, de azért jól szórakoztam.
Csakhogy íróként sajnos pontosan tudom, hogy miért nem nyújtott nekem 100%-os szórakozást a film. A közepénél már tisztán láttam a gyerekbetegségeit, és sajnos a végére se javult meg a helyzet.
Nem leszólni szeretném, mert az összekép jó, tetszett; nem hiszem, hogy többször meg fogom nézni, de örülök, hogy egyszer elővettem. Egyszerűen csak ki kell beszélnem, hogy mi is volt vele a problémám, miért nem éreztem hitelesnek egy-egy szálat.
Ja, spoileres lesz, bocsi, de 5+ éves film; akit érdekelt, már látta, a többieknek meg gondolom, mindegy. De azért szóltam.
