Jó, az utóbbi időben ez főleg Herendi Gábor filmjeit jelenti, de a régebbiek közül is remekül szórakoztam a Hippolyton (az Eperjes-Koltai-féle verzión), a Miniszter félrelépen, szóval alapvetően én azért pozitívan állok a témához. (Az Üvegtigris-stílushoz nem, az olyan jellegű filmeket képtelen vagyok végigülni.)
Na és akkor jött ez, a Pappa Pia, egy magyar romantikus vígjáték musical, vagy mi a fene akart lenni.
És itt kezdődtek a problémáim: nem derült ki, hogy elsősorban melyik akart lenni. Talán vígjáték, és ha igen, akkor tulajdonképpen lehet sikeresnek nevezni a projektet, mert hogy vicces volt, ahhoz nem fér kétség. Nem röhögtem halálta magam, de azért jól szórakoztam.
Csakhogy íróként sajnos pontosan tudom, hogy miért nem nyújtott nekem 100%-os szórakozást a film. A közepénél már tisztán láttam a gyerekbetegségeit, és sajnos a végére se javult meg a helyzet.
Nem leszólni szeretném, mert az összekép jó, tetszett; nem hiszem, hogy többször meg fogom nézni, de örülök, hogy egyszer elővettem. Egyszerűen csak ki kell beszélnem, hogy mi is volt vele a problémám, miért nem éreztem hitelesnek egy-egy szálat.
Ja, spoileres lesz, bocsi, de 5+ éves film; akit érdekelt, már látta, a többieknek meg gondolom, mindegy. De azért szóltam.
Szóval kezdjük ott, hogy a történet.
(Ha valaki nem ismerné, dióhéjban: az öreg rocker Papi utolsó tulajdona egy csónakház, amit napokon belül elvesz a bank, ha nem fizetnek, a szomszéd gazdag vállalkozó megveszi és ledózerolja, de mivel sokaknak kötődnek oda gyerekkori emlékei, szeretik meg minden, egy kis csapat fiatal romkocsmát csinál belőle, hogy a bevételből kifizessék az adósságot és megmentsék a helyet. Jap, össze lehet foglalni egy mondatban, pacsi.)
Alapvetően jópofa sztori, lehet izgulni a happy endért, sok lehetőséget ad, és a hangulatot is megalapozza a romkocsmás elképzeléssel. Az antagonista egy közismert típusú gazdag köcsög karikatúrája (de nem lett kínos, megint pacsi), kellően lehet utálni, megkapja a megérdemelt pofánvágását is, hurrá!
Amit viszont az én gyomrom nehezen vett be, az az, hogy nem volt fokozatos a tétek emelkedése. Nagyjából úgy nézett ki a dolog, hogy egymást váltogatták a lehetetlen helyzetek és a lelkes megoldások, és az egyiknél egyszer csak úgy maradt, hogy jó lett. Elveszítjük a csónakházat - de van megoldás! De mégsincs - ja, de mégis! Ezt is keresztülhúzták - nem baj, kitaláltunk még valamit!
Izgulás helyett a harmadik ilyennél már megnéztem, mennyi van még hátra a filmből, hogy tudjam, ez lesz-e a vége, vagy van még egy kör. Nem emelkedett a feszültség, hanem ugrált, ami engem többször is kizökkentett.
A másik halálosan idegesítő dolog, az főhősünk, Tomi motorja volt. Egészen korán elhangzott a megoldás - add el a motorodat, és megvan a pénz -, de az egyetlen válasza az volt, hogy hülye vagy, hát ez a motorom. Láttunk max. két komolytalan jelenetet, amiből kiderült, hogy neki ez a motor fontos, meg egy órát, amikor azt láttuk, hogy a csónakház viszont kurva fontos. Értem, hogy nem szeret buszozni, de ha törvényt szegni hajlandó a helyért, akkor ahhoz a nyomorult motorhoz miért ragaszkodik ennyire, hogy mindenki mást beszopat, beleértve önmagát is, ahelyett, hogy villámsebességgel saját hatáskörben megoldaná a problémát...? (Később lesz még erről szó.)
Semmi bajom nem lett volna ezzel a hozzáállással, ha látjuk, ha érezzük, hogy ez neki tényleg fontos, nem úgy kell kihámozni az elejtett mondatokból. Így hiteltelen lett az egész sztori, felesleges a sok szenvedés, súlytalan a végén a meghozott áldozat, amikor mégiscsak eladja azt a szerencsétlen motort.
Illetve sajnos a tetőponttal se vagyok kibékülve, mert tulajdonképpen mitől is oldódott meg a dolog...? Azért mert Tomiék küzdöttek érte? Nem, ők konkrétan pofára estek. Azért, mert a szerelem vagy a zene mindent legyőz? Nem.
Azért oldódott meg, mert egy karakter rájött, hogy ő mégis inkább jó arc akar lenni, de egyrészt ez eddig nem karakterdráma volt, másrészt az idáig vezető utat nem láttuk. Értem a szándékot, Mara csapong kicsit, aztán mégis a jó oldalt választja, de valójában fogalmunk sincs, hogy miért. Nem mondja el, nem mutatja meg, csak elfogadjuk, mert az igazságérzetünknek jól esik, hogy így döntött.
És ha már Mara, a másik problémás rész számomra a romantika volt.
Már ott tartottam a végére, hogy nem is értettem, hogy ezt a szálat egyáltalán miért kellett belerakni. Fokozatos építkezés helyett ez is ugrált, Tomi és Mara hülye félreértések miatt sose tudták eldönteni, akarnak-e valamit egymástól (az a kényszeresen Tomit smárolós csaj vajon mi a francot keresett ott, és ha már ott volt, miért nem kezdtek vele valamit...?), aztán a fene se tudja, miért, de mégiscsak összeálltak, mint két kicsi legó. És tényleg nem derült ki, hogy miért, mit látnak egymásban, csak valami misztikus kémiát kellett volna éreznünk, ami nekem nem jött át eléggé.
Nem mondom, voltak jó jeleneteik, és ha nagyon akarom, látom, hogy miért passzolnak, de ehhez gondolkodni kellett. Ami egy szórakoztató filmnél engem igenis zavar, mert csak élvezni akarom, nem elemezgetni. Ha gondolkodnom kell a romantikán, az kizökkent.
Azt azért el kell mondanom, hogy láttam hitelességet ebben a kapcsolatban. Emberi reakciókat, emberi hozzáállást, ami kifejezetten tetszett. Csak nem kellett volna elrontani azzal, hogy ezek felváltva vonzzák és taszítják egymást, mint két pörgő mágnes, ami sose lehet tudni, hogy éppen melyik pólusát mutatja a másik felé.
És jöjjön még pár mondat a kisebb problémákkal.
Tomi karaktere nekem úgy ahogy van, hiteltelen. (És nem azért, mert kurvára zavar, hogy Szabó-Kimmel Tamás tulajdonképpen Dancsó Péter klónja.) Egyszerűen nem tűnt olyan nagyon szabad léleknek, mint a nagyapja, akit elvileg majmol. Mondja, mondja, de nem hiszem el, nem tudja hozni ezt az életérzést, főleg úgy, hogy éppen a saját gyökereiért küzd, mint egy veszett kutya. (Itt utalnék vissza a motorra, mint a szabadság jelképére; ugyanez a problémakör.) Tulajdonképpen ha ezt a világcsavargó-dolgot kihagyták volna, az rengeteget adott volna a történethez, és nem látom, hogy mit vett volna el. Talán a romantikát is sikerült volna kiegyenesíteni, ha nem egy valótlannak tűnő problémát állítanak a középpontba.
Aztán ott van ugye a zene, mert ez mégiscsak musical.
Nem szoktuk meg a magyar musicaleket filmvásznon, ezen nincs mit szépíteni. Szinte minden alkalommal fejbe kólintott, amikor ezek random elkezdtek énekelni meg táncolni. Nem láttam jönni, nem volt felvezetés/átvezetés. Ha csak pár másodpercet kaptunk volna még, hogy leessen előre, hogy mi fog következni, az sokat segített volna az átélhetőségen.
Maguk a zenei rész kicsit ilyen eeeh, végül is elmegy. Minőségileg egész rendben van, csak pár résznél fogtam a fejemet, hogy mi ez a káosz. Itt-ott viszont konkrétan éreztem az izomszagot, hogy ide márpedig minden magyar slágert bele fogunk lapátolni, meg ide kell egy dal a romantikába, mert a Grease-ben is lenne. Valójában csak néhány helyen ült a dolog (ott viszont nagyon).
Szóval ezt még tanulnia kell a magyar filmeseknek és zeneszerzőknek, de az irány amúgy nem rossz.
És sajnos még egy dologról kell beszélnem, ez pedig a színészi játék.
Hallottam ilyeneket, hogy itthon nem igazán képeznek színészeket filmvászonra, csak színpadra, és ez sajnos ezen a filmen is látszott. Mind ismerjük a "színpadias" kifejezést, hogy minden nagy, és eltúlzott, és látványos, hogy a hátsó sorokból is jól látható legyen, de ez egy kamerával az arcban egyszerűen felesleges, sőt, sok. Nem minden színészen láttam ezt persze, nem is volt durva, és főleg nem akarok hibáztatni senkit, mert abból kell főzni, amink van. De feltűnt, és zavart.
(A rend kedvéért jelzem, hogy nem járok színházba - nem azért, mert bunkó vagyok, hanem mert engem kimondottan zavar a színpadiasság, sokkal jobban értékelem azt, amikor egy színész egyetlen arcizomrándulással vagy tökéletesen hangsúlyozott szótaggal képes új réteget adni egy jelenethez, egy karakterhez, akármihez.)
Egyébként tényleg nem volt rossz film, még ha esetleg az eddigiekből úgy is tűnik. A karakterek szerethetők (az öcsi-hugi szál kimondottan cuki, bár ezen kívül semmi haszna nincs), a humor működik és nem alpári (bár ez nyilván ingerküszöb kérdése is), a látványvilága tök oké, a hangulata tök jó, a sztori nagyon pörög, nem enged felállni a képernyő elől, szóval amúgy egy csomó jó dolog van benne. Nem véletlenül produkált jó számokat a mozikban, teljesen élvezhető, szórakoztató darab, különben végig se néztem volna, pláne nem indokolatlanul éjszaka.
Éppen ezért én úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a Pappa Pia lehetett volna kurva jó is, csak... hát, nem lett. Tisztességesen összerakott film, poénos, jópofa, de ennyit tud. Ami csak azért zavar, mert lett volna benne több is. Ha nem látnám benne a potenciált, eszembe nem jutna beszélni róla, csak vállat vonnék, hogy ja, ez ilyen.
Tanulságként talán annyit tudnék levonni, hogy a kevesebb néha több. Nincs nagyon eltúlozva a film, nincs kimondottan elcseszve, de egy hangyányival többet akartak beletenni, mint amit elbírt. Illetve én ültem volna még egy kicsit azon a forgatókönyvön, hogy íve legyen annak a sztorinak, ne szinuszhulláma.
Nézzétek meg azért, mert egyszer megéri. És kommenteljetek, mert kíváncsi vagyok, mást is zavartak-e ezek a dolgok, vagy csak nekem ártott meg a sok írósuli :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése