Regényírós napló - 2023. július 5.

Nos, örömmel jelentem, hogy az írótábor megtette a hatását. 

Az első két hétben letoltam a regény harmadát (szokás szerint csalással, bemásoltam régi részeket), és azóta is töretlen a lendületem. Több mint egy hónapja minden nap írok, és a legpesszimistább becslések szerint is bőven túl vagyok a regény felén. És kivételesen azt érzem, hogy a vége is össze fog állni.
Biztos, hogy kelleni fog egy nagyobb átírás, infóadagolás meg súlyozás tekintetében, és talán van pár túl hosszúra nyúlt rész is, de most ezekkel nem foglalkozom. Mindent leírok, ami jó ötletnek tűnik, aztán majd válogatok.

Viszont felfedeztem néhány érdekes dolgot. Mármint számomra érdekes, lehet, hogy másnak már ez rég nem újdonság.

Az első felfedezésem, hogy iszonyat gyorsan tudok haladni azokkal a részekkel, amikor a karakterek végre eljutnak odáig, hogy beszűkült tudattal egymásra figyelnek. Szexjelenet, részeg beszélgetés, ilyesmik. Amikor nem kell a háttérben sem agyalni olyan dolgokon, hogy a szöveg mit csinál a sztorival, a világépítéssel, milyen következménye lesz egy-egy mondatnak, reális-e, hogy az a mellékszereplő éppen ott kóricál, stb., mert nincs szó ilyenekről. Ezeknél egyszerűen beszűkül a karakterek világa, az enyém is (ha jól csinálom, akkor az olvasóé is), és csak úgy ömlik belőlem a betű.

A másik érdekes jelenség, hogy egyre jobban átérzem, mi ez a művészlélek-dolog. Ebben az egy hónapban gyakorlatilag teljesen elvesztettem a kapcsolatot a valósággal, az agyam jelentős része 24 órában a regényben él, minden szabad percemben le akarok ülni és írni. A munkahelyemen úgy kóricálok, mint valami zombi, nem is értem, mit keresek ott, a házimunkát hagyjuk is ("mindjárt megcsinálom, csak még ez a jelenet... jééé, mikor lett este 10?"), teljesen össze vagyok zavarodva, ha normális földi halandóként kell funkcionálnom. Kicsit aggódok is, mert most pár napra egyedül maradtam, amíg az emberem táborozik, nem tudom még, mi lesz ebből... :D 

A harmadik, amin tegnap kezdtem el filózni, hogy vajon miért vagyok nagyobb bajban a női főhősöm érzéseivel, mint a pasiéval. Sokszor egyszerűen kihagyom az érzelmi reakcióinak a fejtegetését, mert nagyon megakasztana. Kb. tudom, hogy mit érez, meg miért, és ez őt hova viszi, de hogy le is írjam rögtön, az nehéz. A pasiét viszont azonnal oda tudom tenni. Vannak elméletek, hogy ennek mi lehet az oka, de valójában tökre nem értem. Talán majd átíráskor, amikor nekiállok fejtegetni azokat az érzéseket, kiderül. 

Na de a lényeg, hogy úgy haladok, mint még soha. Úgy tűnik, beáldozom érte a teljes nyarat (ja, tengerparti nyaraláson is többet írtam, mint strandoltam, shame on me), de meglesz a regény. Nem tudom, hogy eddig mi hiányzott ehhez a lendülethez, de most nagyon elkaptam. És nem vagyok hajlandó elereszteni.