Ma buktam el a "május 31-ig first draft" kihívást.
Nem sírok különösebben, már egy ideje látszott, hogy ez lesz. Illetve kezdem megszokni az elbukott határidőket, ami nem tudom, hogy jó-e vagy sem, de legalább nem frusztrálom magam rajtuk, és ez meglepően fontos lett az utóbbi időben.
Illetve sírni már csak azért sem fogok, mert amúgy itt ülök a Balaton partján, a szállás fűtött medencéjéből vagy a tetőteraszáról is posztolhatnék (ha nem lenne túl nagy a szél mindkettőhöz), és még van két nap az idei írós nyaralásomból. Lejöttünk páran írni és sztorizni egy hétig, ennél rosszabb dolgom sose legyen.
Na de hogy a regényről is beszéljek: egy újabb egyszerűsítős újratervezésnél hagytam abba a helyzetjelentéseket emlékeim szerint, de azóta valahogy nem tudtam haladni, sőt, nem is nagyon ültem le írni, mert megakadva éreztem magam. Itt viszont minden negatív gondolatom ellenére mégis letettem a seggemet (nem takarítottam helyette fürdőszobát meg ilyen marhaságok, mint otthon), és pár nap alatt túl is lendültem a problémáimon, elkaptam a fonalat, és megint van kedvem a sztorihoz. Szóval most megvan az első két fejezet, amivel mindig nagyon szenvedek, utána már sokkal jobb a helyzet. El mertem indítani a vonatkozó nanowrimós számlálót is.