Regényírós napló - 2023. május 31.

Ma buktam el a "május 31-ig first draft" kihívást. 

Nem sírok különösebben, már egy ideje látszott, hogy ez lesz. Illetve kezdem megszokni az elbukott határidőket, ami nem tudom, hogy jó-e vagy sem, de legalább nem frusztrálom magam rajtuk, és ez meglepően fontos lett az utóbbi időben. 

Illetve sírni már csak azért sem fogok, mert amúgy itt ülök a Balaton partján, a szállás fűtött medencéjéből vagy a tetőteraszáról is posztolhatnék (ha nem lenne túl nagy a szél mindkettőhöz), és még van két nap az idei írós nyaralásomból. Lejöttünk páran írni és sztorizni egy hétig, ennél rosszabb dolgom sose legyen.

Na de hogy a regényről is beszéljek: egy újabb egyszerűsítős újratervezésnél hagytam abba a helyzetjelentéseket emlékeim szerint, de azóta valahogy nem tudtam haladni, sőt, nem is nagyon ültem le írni, mert megakadva éreztem magam. Itt viszont minden negatív gondolatom ellenére mégis letettem a seggemet (nem takarítottam helyette fürdőszobát meg ilyen marhaságok, mint otthon), és pár nap alatt túl is lendültem a problémáimon, elkaptam a fonalat, és megint van kedvem a sztorihoz. Szóval most megvan az első két fejezet, amivel mindig nagyon szenvedek, utána már sokkal jobb a helyzet. El mertem indítani a vonatkozó nanowrimós számlálót is.

Elég macerás volt átírni, mert bizonyos jeleneteknek az apropója kikerült a sztoriból, a tartalmuk viszont kellett volna, és akkor nagyon kellett agyalni, hogy mit hova rakjak. Plusz amikor végeztem, akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is ezt akartam megírni. Egy lassabb nyitást terveztem most, de miután megegyeztünk abban, hogy ha én unom, akkor biztosan nem jó, visszatértem az eredeti verzióhoz, és ahhoz alakítottam a többi történést. Elvileg mindent mindennel összelogikáztam, de ha nem, akkor is lehet majd még javítani. 

Őszintén, komolyan kezdem elengedni az elvárásokat, hogy ez a regény mikor lesz kész, vagy egyáltalán mi lesz vele. Amíg azt érzem, hogy előrefele megyek vele, és nem egy helyben toporgok, addig jó. És úgy tűnik, hogy ez az állapot tartós. Nem vagyok tőle motiválatlan, csak nem stresszelek. Az is elég erős motiváció, hogy én ezt el akarom mesélni, de az is, hogy eljussunk Ketteske sztorijáig (a második rész főhőse), mert az a gyerek nagyon állat. 

Szóval most megyek, keresek egy árnyékos széket az első nap pecsenyepirosra égett testemnek, és nekiesek annak a harmadik fejezetnek. (Bár otthon is ennyi időm lenne rá...!)