Fiktív SF regény nyitás - íróiskolai feladat

Tavaly nyárról, csak úgy, mert tulajdonképpen érdekes. :) 

Kade Ross belépett az irodájába, és letörölte homlokáról az izzadtságot. A pneumatikus ajtó halk szisszenéssel záródott be mögötte.

– Judy, mik a hírek? – kérdezte fennhangon, és egy mély lélegzet erelyéig megállt, hogy kiélvezze a pillanatot. A kinti 42 Celsius fokos hőség után a légkondicionált, hideg fényben úszó belső térbe belépni minden reggel olyan volt, mint egy csobbanás az Europa óceánjába. Ha mást nem is, ezt remekül megtervezték a kormány mérnökei.

– Megérkezett a válasz a beszerzési hivataltól – felelte lágy, búgó hangon a mesterséges intelligencia, miközben külön kérés nélkül beindította a kávéfőzőt.

– Mutasd!

Kade átfutotta törtfehér asztala fölé kivetített hivatalos levelet.

„Dr. Ross vezető szolármérnököt jelen levélben tájékoztatjuk...” Bla, bla, bla... „A kért eszközbeszerzést ezért elutasítjuk...” Bla, bla, bla... „használják az erre a célra vásárolt ideiglenes szűrőpaneleket...”

– Ezek megőrültek – morogta Kade, és lerogyott a székébe. Ahogy a testéhez hozzásimult az adaptívan ergonomikus, hófehér, csupa ív bútordarab, nem tudott nem arra gondolni, hogy ez is csak része az istenverte látszatnak, hogy a Merkúron minden tökéletes.

A homlokát masszírozta, bár tudta, hogy nem fog segíteni a lassan állandósult, tompa lüktetésen.

– Fájdalomcsillapítót? – kérdezte együttérző hangon Judy.

– Mehet a kávéba, köszönöm.

Az Europán a főnöke mindig hülyének nézte, amiért képes ilyeneket mondani egy MI-nek, hogy „köszönöm”, meg „kérlek”. De úgy gondolta, hogy ha hozzá emberi hangon, sőt, kedvesen szólnak, akkor ő ugyanúgy fog válaszolni, mielőtt megszokja, hogy csak utasításokat vakkantgat, és azon kapja magát, hogy a hús-vér alkalmazottaival is így beszél. Volt ő is a másik oldalon, mielőtt vezető pozíciót kapott.

A felesége persze már akkor, a pályája elején megmondta neki, hogy ne legyen túl jó a szakmájában. Ő látta előre, hova vezet ez. De egyszerűen nem tudta visszafogni magát: ha látott egy problémát, megoldotta, akármilyen komplikált helyzetről volt szó. Stela tudta előre, hogy ezzel csak azt fogja elérni, hogy egyszer ráállítják egy megoldhatatlan problémára, és bűnbakot csinálnak belőle.

Nos, a megoldhatatlan probléma már előállt. A többi csak idő kérdése.

Amikor elkészült a felturbózott kávéja, thermobögrével a kezében odaállt az ablakhoz, amiről Judy készégesen eltávolította az automatikus sötétítést.

Kade ennyi év után már nem borzongott meg a látványtól, ma mégis szíven ütötte, hogy mennyire halottnak tűnik a szürke bolygófelszín. Egy pillanatra beléhasított az érzés, hogy a Merkúr valódi jövője az, ami most még csak a látszat.

A szűrőrendszer által tompított, narancssárgás fényben a Peremhegység éles szikláin látszólag elhagyottan álltak a merkúri élethez létfontosságú rendszerek irányítóállomásai, a kisebb kráterben pedig, ahol Nabu, a főváros állt, nem volt sok mozgás. Gyakorlatilag az egész lakosság a munkahelyén élt, senki nem ment sehová, ezért nézett ki úgy a város, mint egy pusztító szolárvihar utáni csendélet. A kormány nemrég meghirdette a családok áttelepítési programját, de a szűrőpanelek állapotát tekintve ez legalábbis őrültségnek tűnt. Erre próbálta felhívni a figyelmet Kade körülbelül a huszadik levelében, de hiába. Valami zajlott a háttérben, ami kívül esett a hatáskörén.

A légkondi alig hallhatóan magasabb fokozatra kapcsolt, hogy ellensúlyozza az ablakon beömlő meleget. Kade gyomra összeszorult, amikor arra gondolt, hogy Ninnie imádná ezt a klímát. Sőt, az egész bolygót: a fényt, a szilárd talajt, a hűvös épületekbe rendszeresen beszökő gyíkokat és madarakat... És mégsem engedheti ide.

Nagyon erősen próbált nem gondolni arra, hogy ő is holoszülő lett; egy vendég, egy három dimenziós testetlen kivetítés a lánya életében. Inkább belekortyolt a kávéjába, és felnézett az égre, az innen éppen csak vékony pókhálónak tűnő birodalmára.

Akármennyire is hiányzott a családja, muszáj volt elvállalnia ezt a munkát. A Nap itt olyan erővel bombázta a felszínt, hogy csak a legmodernebb kombinált UV-szűrő napelemrendszerek tökéletes működésével lehetett kellemetlen, de azért élhető helyet teremteni a bolygóból. Kade számára olyan volt az egész, mint egyetlen hatalmas, állandósult probléma, amit folyamatosan kezelni kell. És imádta.

Az első fél évben, amíg rá nem jött, mi a gond.

A szűrőrendszerek a tervekkel ellentétben mégsem bírták úgy a terhelést, ahogy kellett volna. A számtalan biztonsági megoldásnak és az ideiglenes foltozgatásoknak köszönhetően ebből a felszínen még csak 0,5°C átlaghőmérséklet-emelkedés volt észlelhető, de ezt az állapotot nem lehetett sokáig tartani. Kade gyakorlatilag havi szinten bombázta a kormányt a beszerzési kérelmekkel, hogy rendesen meg tudják javítani a rendszert, és próbált kapcsolatba lépni a szűrőpanelek tervezőivel a fejlesztéssel kapcsolatban, de mindkét úton falakba ütközött. Átkozott bürokratikus falakba.

Amik elválasztják a családjától. Ha tényleg belőle akarnak bűnbakot csinálni, akkor talán örökre.

Ökölbe szorította a kezét, újra végignézett a tetszhalott városon, és döntött.

– Judy, délutánra hívj össze egy meetinget – mondta. – Mindenkire szükségem van a csapatból.

– Benjaminnak ma van a heti rendes szabadnapja – emlékeztette az MI.

– Rá pláne szükségem van – bökött Kade Judy egyik rejtett szenzorába. Ben volt az egyetlen, aki átlátta a politikát az istenverte Szövetségben.

Kade mérnök volt, binárisan szerette a világot. Igen, nem. Működik, nem működik. Megkapjuk, nem kapjuk. Ehhez képest amióta idejött, a bürokrácia útvesztőiben próbált meg lavírozgatni, ahol rengeteg volt a „talán”, a „később”, és az „XY hivatal engedélye szükséges”. Most először mondták ki kereken, hogy nem kapnak reflektív fóliákat a szűrőpanelek vezérlésének védelmére.

„Ez jó”, mondta magának. Most már ismeri a paramétereket, a korlátokat. Így lehet megoldást keresni. Nem biztos, hogy mérnöki megoldást, de lehet.

Egyedül attól félt, hogy életében először nem fog találni.