Most, hogy a karaktereim szétverték a regény második felét, nehéz haladnom. Vannak pillanataim, amikor nagyon örülök magamnak, de azért többet bámulom a monitort üres fejjel, mint nem, és ez nem jó. Úgyhogy ma úgy döntöttem, itt az ideje visszanyúlni az alapokhoz.
Amikor anno régen elkezdtem ezt a történetet, épp nagyon Ákosos korszakom volt, éjjel-nappal hallgattam, és nagyon el tudott kapni egy-egy hangulat, sőt, néhány száma valószínűleg a világ alapjaiba is beleszólt. Azóta ebből egy majdnem-személyes ellentét miatt kiábrándultam, de hosszú évek belső terápiája után ismét képes vagyok Ákost hallgatni anélkül, hogy azonnal meg akarnék ütni valamit. És ugyan már nem tudok magyar zenére írni, de valami hangulatot megpróbáltam keresni, amin most tovább indulhatok.
És jelentem, sikerült. Nem is egy konkrét hangulatot kaptam el végül, hanem egyszerűen elkezdtem többet foglalkozni a karaktereim belső világával. És ez segített. Mert oké, hogy a sztori fontos, de a sztorit a karakterek viszik tovább, őket pedig az érzéseik és a gondolataik, úgyhogy ne akarjam átugrálni azzal, hogy majd javításkor részletezem. És hoppá, az egyik karakterem máris elárulta, hogy igen, ő tényleg most akarja megcsinálni azt, amit későbbre terveztem vele. De mivel az túl gyors lenne, kell közé némi filler, úgyhogy a másik karaktert is hagyom kicsit főni a levében és mélyen átélni a nyomorát, meglátjuk, mihez kezd vele. Ő se szeret unatkozni, úgyhogy biztos megpróbál valahol valamit okoskodni, és akkor addig sincs csak úgy félretolva.
A nanowrimo számlálóját viszont megint odébb toltam (márhogy távolabbra állítottam a céldátumot), de tökmindegy, már nem akarok időre írni, csak azért tartom, hogy mégis legyen fogalmam arról, hogy haladok. Szarul, az oké, de hogy mégis mennyire... :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése