Regényírós napló - 2022. augusztus 31.

Ma van a napja, hogy elbuktam a "nyárra megírom a regényt" kihívást, amit a privát írókörünkben vállaltunk be hárman. Mivel a többiek is így jártak, ismét meghosszabbítottuk a határidőt, ezúttal év végéig, ami már tavaly se jött be, de sebaj, egyszer csak sikerül... :D Inkább jó legyen, mint gyors.

50 ezer szó fölött járok egyébként, úgyhogy annyira azért nem sírok. Tovább jutottam, mint valaha, és látom a fényt az alagút végén. Persze eddig is látni véltem, úgyhogy továbbra is úgy vagyok vele, hogy csak az a biztos, ami már megtörtént, de... De most tényleg csak azt érzem, hogy pusztán munkát kell beleraknom, és menni fog. Más akadályát nem látom annak, hogy 13 év után végre tényleg megírjam ezt a szájbatekert regényt. Tudom, mit csinálok, tudom, hogyan csináljam. A többi csak idő meg segg kérdése.

Egyre jobban tetszik az új irány is, amit a karaktereim vertek át rajtam. Persze hogy őszinte legyek, megint vannak olyan érzéseim, hogy most is valami nem stimmel, de nagyon az elején vagyok még az újratervezésnek. Inkább csak ötletelek, hogy hova lehetne ezt így vinni, úgyhogy annyira nem paráztam rá.

Na meg éppen ezért próbálok kompromisszumosan írni, és addig nem agyontervezni dolgokat, amíg a karakterek el nem regélték a magukét a szerintük megfelelő irányról. Inkább azt igyekszem összeszedni, hogy miknek kellene valahogy megtörténnie vagy kiderülnie a végéig, a hogyanját pedig próbálom lazán kezelni. Kevesebb jegyzet, több írás. 

Amit viszont már látok, hogy lett egy felesleges mellékszereplőm, akit eddig is csak célszerszámnak éreztem, szóval nem fogok sírni utána, egy másiknak meg jóval nagyobb szerepe lesz. Az ő megnyilvánulásai ráadásul annyira beleillenek a terveimbe, hogy az eddigi részeihez talán hozzá se kell nyúlni, hogy az jöjjön ki belőle, amit szeretnék. Ilyenkor van olyan érzésem, hogy tényleg nem én találom ki a történetet, csak lehúzom valahonnan, ahol ez már megvan összeállva, kereken. Mert mindig megvannak azok a pontok, ahol egyszerűen csak minden passzol, és tudom, hogy az a jó irány. Mintha valahol mélyen mindig így terveztem volna. Csodálatos dolog ez az emberi elme... De azért remélem, idővel majd gyorsabban fogja kiköpni a megfelelő megoldásokat... :)