https://www.deviantart.com/rarcane |
Én ugye alapvetően szeretem a karaktereimet. Tényleg. Kicsit szívatni őket, az oké, de ez a mélypont, ez durva. Lassan írom, mint a lajhár; fél napokat ülök a gép előtt, és mindent kitalálok, csak ne kelljen ránézni a szövegre, pláne megírni a szenvedésüket. Utánanézek az öszvérek szaporodásának, youtube-on pörgetem a százas zenelistákat meg a humoros filmkritikákat, lapozom a facebookot valami jópofa mémért, naplót írok (khm), ötvenedszer is megnézem, nem írt-e valaki valamit messengeren - bármivel elbaszom az időt, csak ne kelljen szenvedést írnom, mert lehoz az életről.
És még bele se éltem magam rendesen, csak történések szintjén akarom leírni... De valami alap érzelemvilágot akkor is látnom kell. Főleg a mélységét, mert attól függ, hogy mit reagál a karakter. És jó lenne ennek konzisztensnek lennie, és a racionális gondolatokat is azzal az ézelemvilággal előadni.
És ez basszus szörnyű.
Másrészt meg azért szenvedem ki magamból, mert már rohadtul látni akarom, ahogy ebből felállnak a karakterek. Tök szívás, mert olvasóként is ezért letehetetlenek a mélypontok, csak azon az ember átrágja magát fél óra alatt, én meg napokig darabolom bele a lelkemet a regénybe.
Mint a kolbászt a paprikás krumpliba. Ez is csak egy alapanyag.
Kivagyok. Én nem gondoltam, hogy ez ekkora szívás lesz. Írtam már ilyen jeleneteket, amikor mozaikoltam, csak amögött nem volt még komplett sztori, és az epikus felállás volt a lényeg. De ez, így... Horror.
Remélem, ez mellesleg azt is jelenti, hogy elég mély lesz az a mélypont. Ha nekem ekkora szenvedés, akkor talán át is fog menni.
Ajánlom neki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése