Versek, villamosok, Lackfi

Szóval itt van ezt a vers, ami arra késztetett, hogy elmélkedjek egy kicsit a témáról.

Na de kezdjük az elején: én egyébként nem olvasok verseket. Olvastam persze, magyarórákon főleg. A verselemzés akkoriban csuklóból ment, sőt, írtam is verseket (legyünk őszinték, kínos lelki maszturbációkat rímben), szóval még csak azt se lehet mondani, hogy nem fordítottam rájuk figyelmet. De magamtól alig vettem a kezembe ilyesmit az elmúlt 15 évben (leszámítva az egy Szamárfület Romhányitól, mert azt bármikor lelkesen, bár huszonöt éve tudom fejből; illetve egy-két klasszikus drámai költeménybe is beleolvastam, amikor olyan hangulatom volt).

Mostanában próbálkoztam velük, mert kicsit hiányozni kezdett a nyelvi szint is, meg a játék is, ami egy versben lehet. Találtam ezt-azt, ami megfogott, de inkább csak jól sikerült sorokról beszélhetünk. Azokat őszintén tudom csodálni, de amikor az összkép nem tetszik, akkor elmegy a kedvem az egésztől.

Azt nem tudtam eldönteni (és nem is szándékozom), hogy ez azt jelenti, hogy kár belém a vers, vagy hogy sok a rossz vers, vagy csak éppen az akadt a kezembe, ami nem nekem való. 

Lackfi viszont időről időre meg tud lepni.

Most például azon kezdtem el elmélkedni, hogy hogy van az, hogy a közelmúlt költőinek a verseiből rettenetesen kilógott az akkoriban modernnek számító dolgok emlegetése, az övéből meg nem lóg ki a huszonegyedik század. Hogy valaki tudja ezt természetesen jól csinálni, más meg a lírai érzelmes sorokba beleerőszakol egy indokolatlan villamost, ami aztán - ahogy a villamosok tenni szokták váratlan helyzetekben - irritálóan csengetve átrobog a versen és összeroncsolja. Beleáll a közepébe, és a súlyos sárga fémtest mellett nem látsz semmi mást, csak a kibaszott villamost. 

Most itt vagy az van, hogy én nem értem a villamost, mint költői képet, hogy az valamit ott jelképezni akar - vagy, basszus, tényleg kilóg.
Lehet az is, hogy csak annyi a bűne, hogy ő az egyetlen modern elem a versben, esetleg a szomszéd sor száz évvel korábbi stílusú. Vagy pusztán az a korszak nincs meg a fejemben, amikor még "régen" volt, de már villamossal, és valójában nem lóg ki, de nekem igen.
Nem álltam neki elemezgetni, többnyire egyszerűen menekülök a villamosok elől. 

Nem, nincs semmiféle averzióm a villamosokkal kapcsolatban, sőt, a Tátra kifejezetten a szívem csücske. Ez most egy gyűjtőnév a múlt század városi hangulatát megjelenítő dolgokra, amiket emberek versekbe beleírtak. Említhetném a strandokat is, vagy bármit, ami nem illett oda. Valószínűleg csak azért ez jutott eszembe, mert ezzel találkoztam legutóbb, és annyira sokkolt, hogy azóta is egy villamos áll ki a fejemből a verseknek fenntartott helyen. 

Készítette: VinceB - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=19590206

Lackfit egyébként nem követem, annyira azért nem vágyom a versekre. De ha szembejön, nem menekülök. Sőt, néha magamtól is ránézek. Tetszik, na, csak véges a kapacitásom; mea culpa, majd ha megöregszem és rákapok, bepótolom.
Illetve nemrégiben találtam olyan kortársat is, akit szívesen olvasok; nagyjából hasonló a stílusunk, csak az övé jelentősen kiforrottabb, mint az én középiskolai förmedvényeim. 

Jó, ha teljesen őszinte akarok lenni, mostanában is írok néha verset... Két-három évente egyet. Sűrűbben csak akkor, ha valami humoros átírás szele megcsap, azt mindig szerettem.
Ezen egyébként szeretnék változtatni, mert élveztem, jó lenne visszatalálni egy kicsit a rímekhez. De nehezen megy.

("Nehezen megy" jeligére itt egy gyors ars poetica pár évvel ezelőttről, az "Alkotói válság" című olyan is lett művemből:

Nem találom a jó rímeket,

Papírra izzadok rémeket

Pedig valójában nem is a rímekkel volt bajom, hanem a giccses képekkel. 

De arra valószínűleg nem találtam rímet.*

Paff.)

Na de hogy bebizonyítsam, hogy komoly a szándékom (!), íme egy idén nyári gyermeteg játszás, amit a terasz lépcsőjén ülve agyaltam ki.
Mondjuk ebben se tetszik egy szó, eredetileg más is volt, de hát ilyan szótagszámnál (ami még csak nem is szabályos) nem egyszerű. Majd talán ülök még rajta, de tartok tőle, hogy ezen már csak rontani lehet én már csak rontani tudok.

Levendula lába

lóg az égbe

arra várva,

hogy a párja

– pollen-álma –

poszméh pufók

testén szállva

megtalálja.

Lackfitól mindenesetre majd beszerzek valamit nyomtatott formában is, hátha lesz itthon még egy verseskötet, ami nem csalódás. (Egy már van, de azt az főleg illusztrációért tartom. Művészien kúró kentaurok vannak a borítóján. Vajon ha azt megírnám, akkor az zoofília lenne, vagy sem...?)

Na de valójában én ehhez nem értek, ennek a versikének sincs értelme, csak folyik az agyam. Nem kérek villamost, ennyi biztos. 

* Amúgy találtam, de az is giccses lett. Ilyen az én formám.