K É S Z !
Kitettem az utolsó pontot a first draft végére.
(Na jó, még hiányzik egy fejezet, ami felvezeti a folytatást, epilógus vagy fasztudja - de ennek a sztorinak itt akkor is vége van, végszóval, mindennel.)
Euforikus érzés, legszívesebben visítva ugrálnék, de... közben kicsit nem tudom hova tenni.
Ha csaponganék, bocsánat, de tele vagyok érzéssel meg gondolattal, amik nem találják a helyüket a fejemben.
2009-ben született meg a sztori magja. 2014-től készülök tudatosan, hogy megírjam. 2021. decemberében ültem neki komolyan, hogy én ezt megírom.
De akkor se sikerült. Kétszer buktam be azóta, előtte pedig nem számolom, hányszor. Megszoktam, hogy ezt mindig csak írom, újratervezem, újraírom, de sosem érek a végére.
Utoljára idén május 27-én veselkedtem neki, írótáborban. Azóta minden nap írtam. Kereken 90 napot, mire kikerült az a bizonyos pont a végére.
Most egyfelől tele vagyok vigyorral meg melldöngetéssel - másrészt meg elfogyott valami az életemből. Az, amit ez a regény jelentett, hogy ezt én mindig írom.
(Még szerencse, hogy sorozat, így nem az egész sztori fogyott el, "csak" az a konkrét történetdarab, amiért évek óta küzdök. Meg a karaktereimet kell félig elengednem, azt hiszem, az a nehezebb része.)
Szóval most itt ülök a megérdemelt cideremmel az éjszakában, és próbálom értelmezni, hogy mi a fasz történik. Hogy nem lesz már az, hogy minden nap megnyitom a regényt, és leírok még egy mondatot. Mert elfogytak a mondatok. Nagyon furcsa. Ezt akartam évek óta, és most mégis kiüresedtem.
Nem mintha vége lenne a munkának. Vár még rám az az egy szál epilógus (ami amúgy ráér), kis pihentetés, közben nekiesek a második rész vázlatának/jelenetlistájának, meg bepótolom, amit az írás elvitt az életemből, aztán rendberakom a regényt úgy, hogy kiadható minőségű legyen... Szóval valójában közel nincs kész.
De van egy stabil alapom, amivel tudok dolgozni. Egy kerek történetem, amiben nincsenek ordító, amatőr hibák. (Legalábbis én nem hallom őket, de ez majd kiderül bétáztatásnál... :D) Aminek van eleje, közepe, vége.
VÉGE. Kibaszott vége is van neki. Az még sose volt.
Egyébként furcsa volt a pillanat is, amikor felismertem, hogy vége. Nem ám annyi volt, hogy lerakom a pontot és hátradőlök; meg kellett beszélnem magammal, hogy mi van.
Leírtam a végszót, aztán még gondolkodtam, hogy ide kéne még egy mondat. De mondom ez olyan szép így, meg tök nyilvánvaló is. Jól van, akkor marad, és megírjuk azt a felvezetést a folytatáshoz, és majd akkor lesz vége.
De basszus, az már nem ez a sztori. Mert az ott egy tökéletes végszó. Akkor baszki, én ezt most befejeztem?
Igen.
Hát kábé így történt. 36 éves koromra megírtam életem első regényét. A csillagoknak is jól kellett állniuk, hogy ez most összejöjjön, de hála az összes isteneknek, sikerült.
Annyiszor volt már kitűzött dátumom, és mindet rohadtul komolyan gondoltam. És mindet el is buktam.
Eszembe nem jutott feladni, mert belőlem ez a sztori ki akart jönni. És az akarásnak még nincs vége, mert el akar jutni másokhoz, folytatást akar, lezárást, világraszóló happy endet.
Szóval ez most rohadt jó. És rohadt szomorú.
Gyenge az én lelkem ehhez, múltkor a mélyponton depiztem be, most meg azon sírok, hogy évek munkája után végre célba értem. Hát mire jó ez, kérem...?
De élvezem, rohadjakmeg, mindenestül élvezem.
Kész.
KÉSZ! :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése