Regényírós napló - 2023. augusztus 6.

Hát mit mondjak, maradtak súlyos világépítési kérdések így a vége felé is.

Eddig sikeresen ignoráltam azt a kérdéskört, hogy az angyalok egész pontosan mihez tudnak kezdeni az emberekkel, meg hogyan teszik. Egyszerűen azért, mert szegény halandóknak semmi szerepük nincs a történetben azon kívül, hogy nyilván mivel a főhősök angyalok, az ő életüknek szerves részei, illetve a "mentsük meg a világot" témának is része az emberi világ. (Ugyan voltak olyan terveim, hogy egy-egy halandót mélyebben belekeverek a történetbe, de végül elvettem, nem illett volna sehova.)
Most viszont a spontán átíráskor észrevettem, hogy elég sok jelenetem "megcsinált", jobb lenne egy kicsit természetesebben beilleszteni a karakterek mindennapi életébe, és hát ez hozta magával, hogy oké, akkor találjuk ki végre rendesen azt a minennapi életet. 
(Nem beszólni; mondtam, hogy csontvázat írok. Meg hogy sok lesz a javítás / átírás.)

Az angyalok képességei egyébként elég jól ki vannak dolgozva, leszámítva a halandókkal kapcsolatos részt. Illetve a képesség része megvan, csak akkor akad el a történet, amikor le kéne írni, hogy ott állunk a halandó előtt, és akkor konkrétan mi zajlik. De hát tudtam, hogy ez nem maradhat így örökké, csak nem voltam motivált a probléma megoldására.  

Most viszont ott tartok az átírással, hogy beleírtam egy fejezetetnyi szöveget, az utolsó meglévő fejezetet javítgatom, de már kicsit attól is agyfaszt kapok, szóval vágyom valami egyszerűre. És ez tulajdonképpen egyszerű, pontokba szedve lejegyzetelni, hogy mi is van csóri halandókkal.
Ami még biztató gondolat, hogy ezeket már nem kell majd kitalálnom a folytatásokban. Halleluja. Tulajdonképpen előre is dolgozom. Három kötetnyi mindenfélét kell most megalkotnom, bakker, nem csoda, ha nehéz. 

Aztán ha ezzel végeztem, akkor már csak rá kell fordulni a végjátékra. 

Vért fogok izzadni. 

Főleg, ha tartom a jelenlegi tendenciáimat, és nem alszom eleget... Bár erről nem mindig én tehetek, 2-3 éjszakám a telihold miatt lett kuka, egyszerűen nem tudok jól aludni olyankor, a rákövetkező nap meg az istentelen villámlás meg dörgés tartott ébren. Emlékszem, hogy félkómásan csukott szemmel számolgattam a fény meg a hang közötti másodperceket, hogy érdemes-e felkelni és aktívan parázni, vagy elég messze van. Valószínűleg ezek miatt is szenvedtem a héten az írással, de most már feltett szándékom kb. kipihenten tartani magamat. 

Van még 24 napom a hónapból.
Az sok.
Vagy legalábbis elég. 
Nincs para.