Kicsit rendhagyó poszt lesz, mert amúgy napok óta nem írtam egy sort se. Épp tökre telelek a családdal, utolsó este van, mindenki bepunnyadt körülöttem, én meg alvás helyett hidratálom magam a Jäger és a cider után, dramaturgia előadást hallgatok vissza (nem először :D), meg mostanában amúgy is ilyeneken jár az agyam, szóval elfilóztam rajta, hogy én tulajdonképpen hogyan is írok regényt. Merthogy nem olyan egyszerű ezt kategorizálni. És hát miért ne írnám le, ha már ilyen magvas gondolataim vannak? :D
Jó, ne úgy nézzétek, mintha lenne mögötten egy tucat megírt regény, mert ugye egy kidolgozott regényalapom van (amit többször megírtam félig), meg két, még az elején letett regénykezdeményem, de úgy érzem, hogy kezdem kiismerni magamat. Biztosat persze majd csak akkor tudok mondani, ha eljut egy regényem a papír formátumig, de agyalni addig is lehet rajta :)
Szóval az első tény, hogy az én agyam mozaikol. Kitalálom az alapokat - karakterek, világ -, csak nagy vonalakban, és az első, amin gondolkodni kezdek, hogy mégis milyen epikus jeleneteket lehet ebből összelegózni. Ekkor jönnek a nagy romantikus összeborulások, a mély beszélgetések, veszekedések, a véres harcok. Hogy hogy jutunk el egyikből a másikba, vagy egyáltalán következhet-e egyik a másikból, azt ilyenkor pont leszarom. Ebben a fázisban még cserélgetni is lehet a karaktereket, ha valakinek jobban jönne ki az a történés, vagy akármi, hiszen semmi nem fix még. Mindenesetre engem ez lelkesít, a nagy jelenetek.
Ez persze egyúttal egy válogatási folyamat is, mert egy idő után elkezd kirajzolódni, hogy mi mivel kompatibilis, és mit kell átírni vagy vérző szívvel kidobni. A végére marad egy rakás brutál jó jelenetem, amiknek viszont semmi közük egymáshoz, és halvány lila gőzöm sincs, hogy a karakterek mégis mi a frászt csináltak két ilyen rész között.
Ilyenkor jöhet a tudatos tervezés. Megpróbáltam a sima mozaikolást is, hogy megírom a nagy jeleneteket összekötő részeket, de csúnya bukás lett, mert rájöttem, hogy itt túl sok dolognak kéne történnie, amiről konkrétan fogalmam sincs, és ha megfeszülök, akkor se lesz. Elakadok, és csak nézek bután, hogy most akkor mégis hogy jussunk el a következő nagy jelenetig...? Nem, ennél nekem több kell.
A tudatos tervezés most már úgy néz ki, hogy - miután teleszórtam jegyzetekkel a Scrivenert meg random word fájlokat is - szépen végigveszem a plotpontokat, és két mondatban azt is, hogy közöttük mi történik. Megnézem, elég ütős-e a sztori, vagy még tolni kell valamit, esetleg ha nagyon sok, akkor húzni. Van-e elég összefüggés a szálak között, kell-e egyáltalán minden részlet. Ha sorozat, letolom az összes rész plotpontjait a sorozat főszálára vonatkoztatva, meg ami eszembe jut az egyéb részekből. Legalább annyira, hogy legyen tervem (akár több is) arra vonatkozóan, hogyan fogom a végén feloldani a fő konfliktust.
De ugye a plotpontok igazából csak sorba szedett mozaikok, nem vagyok velük sokkal előrébb, ami a konkrét írást illeti, szóval ennél is több kell.
Itt két úton tudok elindulni. (Már majdnem itt tartok most az angyalos regénynél, innentől jönnek a bukott gyakorlóregényes tapasztalatok.)
Az egyik, hogy nekiállok vadul folyamatábrázni, nyilakkal, szintekkel, mindennel, bejelölve, hogy ki hol szól bele a főszálba, illetve kinek a szála merre kanyarog, stb. Így képet kapok arról, elég komplex-e a téma, meg lesz egy logikusan összeépített "utam", amit követhetek, vagy amit sima tili-tolival tudok variálni. Megesik, hogy ezt nem a teljes regényre csinálom meg, csak egy-egy szálra, de a lényeg, hogy így vizuálisan nekem is egyértelműbb lesz, hogy mi a fenét írok. Mert ahogy az én agyam szereti bonyolítani a dolgokat, hát az nem egy egyenes út, amit lineárisan haladó szöveges jegyzetekkel meg lehetne jeleníteni... :D
A másik, hogy előveszem a hópehely sablont, és végigírom addig a pontig, ahol gyakorlatilag a teljes regényt elmesélem tárgyilagosan, részletesen. Ennek a legnagyobb előnye, hogy nem lesznek a sztoriban lyukak, üresjáratok. Írni is úgy szoktam, hogy egyik mondat következzen a másikból, és itt is úgy pakolom egymás után az eseményeket, hogy ne legyen benne semmi random, hanem minden történésnek, cselekvésnek legyen ok-okozati előzménye és hatása is. Ettől a résztől konkrétan vért könnyezek, nagyon utálom, és nagyon sokáig szenvedek vele, de utána az írás már tényleg jutalomjáték, mert sose kell azon gondolkodnom, hogy mit is akartam csinálni (max. átírni a sztorit, ha valami változik út közben). Kivéve ugye, ha elhanyagolom a mágiarendszer kidolgozását, mert akkor azért ez is be tud dőlni :D De a három regénytervemből csak egy volt ennyire kötött rendszerű, a többinél elég sok a játéktér a képességeket illetően.
Illetve természesen keverem is a kettőt, ez nem "vagy-vagy" téma. Ha túl akarnám dramatizálni, azt mondanám, bármit megteszek, hogy ne akadjak el a regény közepénél, mert abban már volt részem, és köszönöm szépen, elég volt. Kétszázezer karakter megírása után rájönni, hogy nem tudom tovább írni, az nagyon szar. De tényleg. Szóval inkább eltökölök a tervezéssel és a jegyzeteléssel, amennyit kell, hogy ne kelljen írás közben foglalkozni vele. Nyilván belenyúlok a sztoriba írás közben is, ha úgy látom, hogy kell, de sokkal könnyebb, ha rögtön tudom igazítani hozzá a továbbiakat is, mert megvan egyben az egész történet.
Szóval most itt tartok a regényírás elméletével kapcsolatban. Kevert módszereket használok, mert az elmém imád kalandozni és nagy dolgokon pörögni, de hajlamos elveszni, ha épp nem lát semmi értelmeset maga előtt. Sok meló így, de reméljük, megéri... :)
(Ha nem érted, mi volt ez a poszt, olvasd el a bevezetőt :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése