Regényírós napló - 2022. január 14.

Nagyon belelendültem, most már tényleg nem számolom, hányas fonást tanulok itt a szálakkal meg karakterekkel, de tényleg ijesztő a helyzet. Nézem a jegyzeteket, görgetem, még mindig van szöveg, még mindig, még mindig, és még csak most értem a felezőponthoz... Szószámban stimmelek (előző regénytervhez viszonyítva), de azért ijesztő mennyiségű történést leírtam már. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy unalmas biztos nem lesz. 

Mindenesetre azért kell nekem hópelyheznem, és tényleg hosszan kifejtenem a történetet, mert így néha automatikusan jobb sorrendben tálalom az eseményeket, mint ahogy előzőleg lejegyzeteltem. Gördülékenyebben is, meg logikusabban. Néha hajlamos vagyok elfelejteni olyanokat, hogy talán először a kisebb jelentőségű eseménnyel lengessünk be egy fontos infót, és csak utána dobjuk le azt a kapcsolódó bombát, amitől fejreáll a sztori, ugye. (Előzőleg a kicsi eseménnyel akartam igazolni a nagyot, de úgy nem üt akkorát, meg nincs előkészítve se a bomba.) 

Viszont úgy tűnik, hogy amikor már mesélő üzemmódban vagyok, akkor ezek automatikusan a helyükre kerülnek (legalábbis néhány biztos :D). Meg ugye bővül is a sztori. Megint találtam még egy mellékszereplőt, meg egy másiknak még egy kis szerepet. Remek... :D De ezzel kapcsolatban arra jöttem rá, hogy nem akarok "egyszer használatos" mellékszereplőket, akik valamikor belibbennek egy jelenetbe, csinálnak valami lényegeset, aztán soha többé nem hallunk róluk. Nem, egy-egy visszakacsintást azért szeretnék mindenkinek adni. És szerencsére tökre partnerek is ebben. 

Mellesleg sikerült megúsznom egy karakter hiteltelenségét. Azt hittem, hogy csak ő tud egy infót, amit magától sose árulna el, és mégis el kéne szólnia magát - de végig éreztem, hogy ez tök gáz, sose tenne ilyet, nincs az a mennyiségű kokain vagy akármi. Aztán rájöttem, hogy van egy beépített embere, aki sokkal valószínűbb, hogy lebuktatja :D Csak rá azért nem gondoltam sokáig, mert ő kb. olyan hűséges, hogy Samu megirigyelné, nem az a bemártós típus. De van az a körülmény, amikor ő is úgy csavarja az elveit, hogy az mindenkinek jó legyen. Boldogság. 

Azzal próbálok segíteni magamnak egyébként most, hogy minden jelenetváltáshoz igyekszem leírni, hol vagyunk, és ki a nézőpont. Tényleg nem akarok már ilyeneken agyalni írás közben, hacsak nem változik valami közben. Emlékszem, mennyit szenvedtem anno, hogy oké, hogy most itt vagyunk, de hogy kerültünk oda...? :D Na, ez nem kell. (Fejezetekre azért nem bontok semmit, az majd jön.) 

Így érzésre amúgy egyre kevesebbet fogok már pofázni az írásról, kezd elfogyni a mondanivalóm. Össze kell ragasztani stabilan mindent, amit kitaláltam, és ennyi. (Igen, tudom, képzavar, mert eddig meg fontam. Mentségemre szóljon, ez blog, nem irodalmi szöveg. De ha valakit nagyon zavar, képzelje el, hogy ragasztóba áztatom a kész fonatot, hogy ne mozduljanak el a szálak.) De persze nálam csak az a biztos, ami már megtörtént. :)